Itt ragadtam ebben az elátkozott városban
A lámpák csak villognak, a telefon halott
Felrepedt a jéghideg beton
Elrabolta a szívemet és a lelkemet
A holddal szaladok el
Mert a perzselő nap elpusztít mindent.
Kings of Leon – Closer magyar (amatőr) dalszövege
A váróteremben ülve Kings of Leon dübörög a fülemben. Az utóbbi időben valamiért nagyon rákaptam erre a bandára, a zenéjükkel teljesen magukba bolondítottak. A zenész énemnek a dallam tetszik, főleg az egyszerűsége, a táncos énem, ha lehunyja a szemét, maga előtt látja az egész koreográfiát, a két vagy több táncos közötti indulatokat és érzéseket, az egyszerű és bonyolult lépéseket is.
Gyűlölöm, hogy ennyire vizuális vagyok. Gyűlölöm, hogy bármit is hallgatok, mindig magam előtt látom az egész produkciót. Gyűlölöm, ha meglátok valamit, akármit, bármit, ami a népzenével kapcsolatos. Gyűlölöm az előadásokról szóló szórólapokat, plakátokat, blogbejegyzéseket, híreszteléseket, egyszerűen mindent, ami ezzel foglakozik. De leginkább azt gyűlölöm, hogy én már nem vagyok a részese, legalábbis nem úgy.
Tulajdonképpen egyet kell gondolnom, máris visszamehetnék a régi csapatomhoz. Isti állandóan azzal traktál, hogy mindenkinek hiányzom, de ha nem is a többiekért, magam miatt igazán megtehetném, hogy benézek egy próbára. Legalább egy kicsit visszazökkennék a régi kerékvágásomba. Talán igaza van. Talán tényleg jót tenne nekem egy kis tánc, és még ha nem is kezdenék el folyamatosan bejárni hozzájuk, akkor is átjárhatna az az érzés, ami belengi a próbákat és a közös programokat.
Mégsem visz rá a lélek. Mentségemre szóljon, többször is próbálkoztam vele. Volt már olyan eset, hogy ott álltam a próbaterem épületének hatalmas, boltíves lépcsője előtt, és... és csak álltam. A próba már rég megkezdődött, így szerencsére senkivel sem futottam össze, de ott voltam. Ott álltam, vártam... nem is tudom, mire. Talán a csodára. Arra, hogy az ablakból észrevesznek, lejönnek értem, ősember módjára becipelnek, bezárják az ajtót, és addig nem engednek ki, ameddig eltáncolok egy szabad kalotaszegit az egyik sráccal. Nem is tudom, miért vágyom ilyesmire, hiszen, ahogy megláttam valakit az ablakban, gyorsan elbújtam az oszlop mögött, hogy még véletlenül se vegyenek észre.
Nagyot fújok, aztán szapulni kezdem magam, amiért ismét ezen kattogóm. Utálom, hogy mindenhez vagy Lórit, vagy a régi bandát kapcsolom. Utálom, hogy mindenről ők jutnak eszembe. Utálom, hogy másra nem is tudok gondolni, csak rájuk. Biztos a közelgő évforduló az oka. Lóri három évvel ezelőtt hunyt el. Ez a hármas szám olyan számomra, mint valami billog. Épp aznap halt meg, amikor a harmadik évfordulónkat ünnepeltük, március harmadikán. Sosem hittem abban, hogy a számoknak hatalmuk van. Mindig azt mondtam az ilyesmire, hogy hülyeség, de ez az eset megrendített. Hiába tartom tiszteletben a népszokásokat, hagyományokat, hiába olvastam el minden olyan könyvet, ami a magyarok történelméről és szokásairól szólt, nem gondoltam volna, hogy még a huszonegyedik században is értelmük lenne az ezer éves fortélyoknak – vagy legalábbis annak a fortélynak, hogy ha valamivel szembeszállsz, az veled is ellenszegül, és épp az ellentettjét fogja neked adni, holott normális esetben a pozitívum járna. A boszorkányságban a hármas szerencsét hozó szám, nekem viszont csakis bosszúságot okozott.
A mostani gondolkodásommal inkább aludnék, mintsem fejjel menjek neki a boszorkánysággal kapcsolatos dolgoknak.
Egy falusi fellépésünk alkalmával poénból betévedtünk egy jósdába, ami a bódék között elbújtatva várta a szerencsés vagy inkább szerencsétlen vendégeit. Csak azért mentünk be, mert a többiek nem vállalták el a tesztelést, bennünk viszont volt annyi bátorság, vagy inkább alkohol, hogy alávessük magunkat az ilyesminek. Az asszony jól megkeverte a paklit, letette az asztalra, majd egy kecses mozdulattal kiterítette elénk az összest. Azt mondta, rajtunk múlik, melyikeket válasszuk, és hogy milyen sorrendben fordítjuk fel őket. Egyáltalán nem hittünk az ilyesfajta jövendőmondásban, ezért nem is nagyon számítottunk arra, hogy a kártyáknak esetleg igazuk lehet. Végig poénnak fogtuk fel az egészet. Az első kártya a Szomorúság volt, amit egy világos hajú, kék ruhás fiatal lány ábrázolt. Ez a magányt, a rossz lelki állapotot és a befelé fordulást szimbolizálta. Itt még nem akadtunk fent annyira, arra gondoltunk, biztos egy tanulmányi eredmény miatt lehetünk majd szomorúak, ha egyáltalán igazat adhatunk a kártyáknak.
Csak ezután jött a java. A második kártya a Halál volt. Ha el is szontyolodtunk, arra gondoltunk, hogy valami idős rokonra lesz majd igaz, hiszen mindkettőnknek még éltek a nagyszülei, akik már a hetvenes-nyolcvanas éveiket taposták. Ezután a Szerencsétlenséget és a Betegséget. Még ezeknél sem gyanakodtunk rosszra, de az asszony arca másról árulkodott. Elkezdett arról hadoválni, hogy azonnal tűnjünk el, a pénzünk sem kell, csak menjünk már, ki, ki, mielőbb, hagyjuk el a bódéját, hagyja el a szerencsétlenség a helyet, amit bevittünk magunkkal hozzá.
Kinevettük. Azt hittük, viccel, hogy gyógyszer hatása alatt van, vagy valami ehhez hasonló. Egy percig sem hittük volna, hogy igazat beszél, hogy tényleg a szerencsétlenséget hordozzuk magunkon.
Lóri halála után fél évvel, rögtön azután, hogy kiengedtek a rehabilitációról, ismét abban a faluban volt dolgom, és a főút szélén megpillantottam egy kis vályogházat, amin hatalmas betűkkel ott virított a JÓSDA felirat. Fogalmam sincs, milyen gondolat vezérelt, egyszeriben ott találtam magam a ház küszöbén, a kezem már a csengőn pihent, és még mielőtt visszavonulhattam volna, hirtelen kitárult előttem az ajtó, és ott állt velem szemben a nő, aki megjósolta mindkettőnk nyomorúságát.
Az asszony végigmért, de olyan tüzetesen, amitől olyan érzésem támadt, mintha belelátott volna a lelkembe. Először az arcomat nézte. Beesett szemem alatt szinte már feketén virítottak a karikák, a bőröm hófehér, sehol nem volt már az a napbarnított szín, amit úgy imádtam magamon. A kórház teljesen kiszívta belőlem. Nem mellesleg még ott volt a hatalmas fehér kötés is, amit fél órával azelőtt tett fel az orvos a néhány utcával odébb lévő magánrendelőben. Ezután a testemet fixírozta, ami legalább tizenöt kilóval volt könnyebb az utolsó találkozásunk óta. Fekete felső és fekete farmer viseltem, de mindkettő lógott rajtam, szemmel látható a hatalmas fogyásom.
– Te?
Mély, rekedtes a hangjától végigfutott a hideg a hátamon. Nyeltem egyet, a szavak teljesen elhagytak, fogalmam sem volt, mit kéne mondjak köszönésképp. Csókolom, csak azért jöttem, hogy elmondjam, minden jóslata bevált. A barátom kábé fél éve meghalt egy karambolban, én két hete jöttem ki a kórházból, az arcomon és a kezemen örökké látszódni fognak a vágások, amit a betört szélvédő okozott, és még sorolhatnám azt a sok szerencsétlenséget, amit maga előre látott. Hát nem izgi? Nem, ezt azért mégsem mondhattam el így neki, már csak azért sem, mert képtelen lettem volna egy szuszra ledarálni az egészet.
– Gyere be, még mielőtt meglát valaki! – ragadta meg a kezem, s meg sem várta az ellenkezésemet, azonnal behúzott a házába.
Az első, amit megéreztem, az az erős köménymag illat, ami belengte a folyosót.
– Én azért...
– Tudom, miért jöttél! – vágott a szavamba, minden bizonnyal azért, mert megunta a makogásomat és az esetlenségemet. – Bevált a jóslat, mi? Ostoba gyermekek! Megmondtam, hogy csak a baj származik a gúnyotokból, de ti még ezen is röhögtetek!
Lehajtottam a fejem, és ezzel választ is adtam a kérdésére. A gyomromban lévő csomó hirtelen növekedni kezdett, mintha megindult volna felfele, ezzel párhuzamban a sírás is fojtogatott. Elborzasztott a nyers szóhasználat, nem gondoltam volna, hogy a saját tragédiámat egy külső ember ennyire kegyetlenül is meg tudja fogalmazni.
– Gyere, lányom, gyere csak! Azt hiszem, szükséged van egy újabb kártyavetésre! – És már indult is befelé, én meg akarva-akaratlanul is követtem őt.
Ahogy teljessé vált a ház belsejének a képe, úgy borzadtam és ámultam el szinte ugyanabban a pillanatban. A nappaliban már nem köményt, hanem cickafarkot éreztem, ami az asztalon pihenő teáskannából párolgott. Ez töltötte meg szinte az egész szobát. A ház sokkal nagyobb, mint amilyennek kívülről tűnt, a nappali legalább három méter magas, nagyjából öt méter széles és hosszú is. A falon körbe polcok sorakoztak, mindegyiken régi, bőrkötésű, aranyozott szélű könyvek, valamint félig megtelt befőttes üvegek pihentek, mindegyiken más-más felirat állt. A földön a szekrények mellett különböző cserepes növények illatoztak, mind valami gyógynövény lehetett. A gőzölgő teától és a mellette égő cigarettától az egész szoba szürke homályba borult.
Megugrottam, amikor a lábam alatt elfutott valami. Az a valami már rég kiment az egyik ajtón, amikor észrevettem, de a hátsó lábából és a farkincájából egy macskára tippeltem. Fekete macskára.
– Foglalj helyet – intett a nő a díványra.
Odébb tolta az asztalon a teát meg a cigit, a zsebéből előhalászta a kártyát, és amíg megkeverte azokat, szóval tartott.
– Mi történt veled? Vagy inkább veletek? A fiút hol hagytad?
Szükségem volt néhány másodpercnyi szünetre, hogy megtaláljam a megfelelő szavakkal együtt a lelki erőmet is.
– A fiút... – Felsóhajtottam. – A fiú a Házsongárdi temetőben pihen.
Ennél egyértelműben nem is fogalmazhattam volna, legalábbis a bólogatásából erre következtettem. Elhúzta a száját, és a szoba másik sarkába nézett, nem bírt rám tekinteni, amit meg is értettem. Egyáltalán nem voltam valami bizalomgerjesztő látvány az arcomon éktelenkedő fehér gézzel és karikás szememmel.
– Szóval a Halál kártya az övé lett. A Szerencsétlenség a kettőtöké, a Szomorúság és a Betegség meg a tied.
Bólintottam. Cicegésére felkaptam a fejem, épp időben, mert már a harmadik kártyát osztotta.
– Ezért nem szeretem, ha pároknak jósolok: sosem lehet tudni, melyik kártya kire lesz érvényes és milyen értelemben.
Ebben igazat kellett adnom neki. Szívesebben haltam volna meg Lóri helyett. Ha visszamehetnénk az időben, biztos én ülnék a volán mögé,nem ő. Ha visszamehetnék az időben, lemondanám a közös programot, és akkor még ő is élne.
Az első kártyán egy zöld ruhás nő állt a part mellett, a tengerre kimenő hajónak integet.
– Ez a Remény jele. Nem tudom, milyen céljaid vannak most, de ha el akarod érni őket, akkor várnod kell a beteljesülésükre. Nem szabad hajszolnod őket, máskülönben épp az ellenkezőjét éred el vele.
Késztetést éreztem arra, hogy szemberöhögjem az asszonyt, de valami visszatartott. Céljaim? A barátom elvesztése után? Ne nevettessen! A jelenlegi egyetlen célom az, hogy túléljem a napokat, hogy a vegetálásommal kitöltsem az egész életemet, és hogy annyit maradjak a négy fal között, amennyit csak lehet.
A második kártyán egy kalapos férfi, kezében egy pénzeszsákkal.
– Váratlan öröm. Nem kell kimondottan a pénzre gondolj, a kép kicsit megtévesztő. Ez kapcsolatban áll a reménnyel, mondhatjuk úgy is, hogy ez lesz a kronologikus sorrend, ha nem sieted el a célod elérését.
Felvontam a szemöldököm. Kezdett hihetetlenné válni ez az egész. Sőt, egyenesen hülyeségnek tűnt a másodszori jóslás, de már ott voltam, nem tudtam és valamiért nem is akartam ellenszegülni, sem félbehagyni.
– A harmadik kártyád az Állandóság. Valami vagy valaki egy kis idő múlva állandósulni fog az életedben. Lehet ez egy új ember, egy új munka, vagy egy új lakás. Bármi.
Ennek volt egy halvány értelme, de a kételkedésem... na, az tényleg állandó volt.
A negyedik kártya feltárásánál jött el az a pillanat, amikor a hitetlenkedéstől tenyérméretűvé kerekedett a szemem, és muszáj volt beharapnom az ajkam, hogy visszatartsam a röhögést. Ezt a kártyát nem kellett magyarázni, tisztában voltam vele még úgy is, hogy a cigány pakli ismereteim a nullán álltak.
– Cupido.
Szinte egyszerre mondtuk ki, azzal a különbséggel, hogy míg ő határozottan, elképedő mosollyal, addig én elhűlve, mint aki nem hitt a saját szemének. Nevetségesnek tűnt még a gondolat is, hogy Cupido egyszer ismét rám találna.
– Ne! – szólt rám erélyesen, még mielőtt akár egy szót is szólhattam volna. – Ne mondd ki azt, ami először az eszedbe jutott! Ne! Nem emlékszel? Ugyanezt csináltátok egy évvel ezelőtt is, és látod, mi lett a vége!
Láttam. Épp ezért kellett gyorsan eltűnnöm onnan.
Azonnal felpattantam az ágyról, végigsimítottam a felsőmön, hebegtem valamit, még én sem értettem nagyon, hogy mit, és már szaladtam is a bejárati ajtó felé.
– Menekülj csak – jelentette ki teljesen elhidegült hangon az asszony. – Ehhez értesz a legjobban.
Megtorpantam és visszafordultam, pedig már majdnem az ajtónál álltam. A bennem felgyülemlett érzelmek indulatokba csaptak át, teljesen átvették a testem felett az irányítást. A kezem ökölbe szorult, az államon rángatózni kezdett egy izom, aminek egyenes következményeként belehasított a lüktetés a sebembe, de valahogy nem törődtem a kínnal. Nem törődtem azzal, hogy ilyen esetben a kórházban már rég a fájdalomcsillapítóért ordítottam. Nem. Ez egy cseppet sem érdekelt. Csak azzal tudtam foglalkozni, hogy a nőnek elmondjam azt, ami a szívemet nyomta. Muszáj volt tudnia. Nem akartam őt okolni, de egy kicsit vétkesnek tartottam.
– Magának fogalma sincs az egészről! – mutattam rá a hüvelykujjammal. – Rohadtul semmi köze ahhoz, hogy mi a véleményem az ilyesmiről! És ha már szóba került, akkor érdeklődnék a dolog legalitásán. Biztos van engedélye az ilyen kuruzslásokra, meg arra, hogy kicsalja az ártatlan emberek pénzét?
Ezen felbőszült. Kedves, ráncos arca egy szempillantás alatt eltorzult, és ahogy megkerülte az asztalt, felborította a teát, ami félig a földre, félig a köpenyére meg a lábára borult. Ettől még idegesebbé vált. Lendületet vettem, kinyitottam az ajtót, és vissza sem néztem, úgy csaptam be magam mögött, amibe az egész ház belerengett.
Többé nem mentem ebbe a faluba, inkább a kerülőutat választottam. Mintha menekültem volna valami elől, amit talán nevezhetek sorsnak is. Biztos voltam abban, hogy előbb-utóbb a kártyáknak lesz igazuk. Fogalmam sincs, miért voltam erről ennyire meggyőződve. Mélyen, legbelül tudtam, hogy az asszonynak igaza van, és épp ettől rettegtem a legjobban. Attól, hogy egyszer ismét rám talál Cupido, és ismét boldog és sikeres leszek. Lóri nélkül.
– Miért mondta el nekem ezeket ismét?
A pszichiáterem szkeptikus pillantásai már hidegen hagynak. Csak azért járok hozzá, mert a családom kizárólag így tud kordában tartani, és már belefáradtam a folyamatos szóváltásokba, amiket az apámmal folytattam a baleset utáni első évben. Az agyturkászomat ugyan köti a titoktartás, de azt elmondhatja a szüleimnek, ha megjelenek-e a megbeszélt találkozókon vagy sem, és mivel eddig hűségesen, bár semmi kedvel bejártam hozzá, a családom némiképp megnyugodott az állapotomat illetően. Már nem keresnek olyan gyakran, nem várják el a napi telefonokat sem, és nem kérdezik meg, hogyan alakul az életem. Hagyják, hogy a saját tempómban dolgozzam fel a történteket, és akkor sem szólnak közbe, ha szükség lenne rá.
Mélyet sóhajtva a falon lévő órára sandítok, aminek a nagymutatója még mindig valahol a négyes és az ötös között kattog. Az idő végtelenségét kizárólag itt, ebben a teremben érzem, sehol máshol.
– Nem tudom. Csak úgy eszembe jutott.
– Szerintem nagyon is jól tudja, miért épp most mondja el nekem ezeket.
Utáltam azt a rosszmájú, gőgős hanghordozását, amivel mindig eléri, hogy kisebbségi komplexusom legyen.
– Fogalmam sincs, miről beszél – tettetem a hülyét, de a heves reakcióm minden kérdésére választ ad, arra is, amit még fel sem tett.
– Ó, dehogynem, nagyon is jól tudja, miről beszélek. Közeledik az a bűvös hármas szám, és hirtelen fogalma sincs, mit kezdjen magával. Ahelyett, hogy erős önsajnálatba és borba menekülne, mint tavaly, most emlékeket idéz elő. De miért épp a jósnő jutott az eszébe, miért nem a boldog események?
Gyűlölöm az éles látását. Egész egyszerűen gyűlölöm.
Ameddig arra összpontosítok, hogy a benntartott levegőből egy kicsit se engedjek ki azonnal, addig ez a nő kikutatja a jegyzetei közül azt, amire minden bizonnyal a jósnős eset van pontosan, hiányosság nélkül leírva. A szememet forgatom, elfordítom a fejemet, hogy ne is lássam az arcát, amikor rájön a tegnap óta bennem élő titkomra.
– Maga fél. – A hangja egyszerre csodálkozó és kijelentő, mintha ő sem hinné el a szavainak igazát. – Nem is, inkább retteg. Retteg attól, hogy a jósnő kártyáinak ismét igazuk lesz. Remény, váratlan öröm, állandóság, Cupido. Ezt a négy kártyát kapta a második jósláskor.
– Hagyja abba! – szólok rá fennhangon, de mintha a falnak beszélnék, a nő ugyanolyan hevesen és izgatottan folytatja tovább a hülye kis gondolatmenetét.
– Akárhogy is nézem ezt a négy fogalmat, csak egy végletet látok magam előtt, és ezt szerintem maga is tudja.
– Fejezze már be!
– Maga attól fél, hogy ismét rátalál a szerelem – mondja ki azokat a szavakat, amelyek tegnap este óta szinte állandóan gyerekes mantraként ismétlődnek a fejemben.
– Nem! – kiáltom, és ezzel egy lendülettel felülök, hogy szemtől-szembe legyek mindennapjaim megkeserítőjével. – Nincs igaza!
– Dehogynem!
– Én nem vagyok köteles a baromságait hallgatni – pattanok fel a kanapéról, és megindulok az ajtó felé.
– Már hogy ne lenne köteles a baromságaimat hallgatni? Ha mindenképpen be szeretne feküdni a kórházba legalább három hónapra, amiért rosszabbodott a lelki állapota, akkor nyugodtan lépje át a küszöböt, és vissza se nézzen
Hogy az a...
Dühösen caplatok vissza a kanapéhoz, leülök, keresztbe teszem a lábam, összekulcsolom a kezem, és várom, hogy ez az átkozott némber megszólaljon.
– Remek. Én is pontosan így gondoltam – mér végig alaposan, önelégült mosollyal az arcán. – Még van húsz perc az önre szánt időmből. Javaslom, használjuk ki úgy, hogy annak eredménye is legyen.
– Sosincs eredménye a magával eltöltött időnek. Mindig mondtam, hogy időpazarlás az egész.
– Persze, tudom – hagyja rám. – Én amondója vagyok, hogy csak akkor fél valamitől az ember, ha tudja, mi áll előtte. A semmitől, az egyelőre nem létező dologtól nem retteg, legalábbis nem annyira, mint amennyire most maga. Még akkor sem, ha olyan trauma érte, mint önt.
– Nem értem, mire céloz – fordítom el a fejem, de érzem, hogy az arcom egyre vörösebb és vörösebb a váratlan felismeréstől.
Tegnap este a kocsmában a zenélés meg a srác magamutogatása közben megmozdult bennem valami. Legbelül, az elveszettnek hitt lelkemben egy olyan energia éledt fel, amit eddig teljesen kihaltnak hittem. Majdnem három év után először éreztem igazán késztetést arra, hogy megmutassam, mit tudok. Először gondoltam arra, hogy ha nem táncolok vagy zenélek, nem én nyerem meg azt a fogadást, amit szemmel kötöttünk Szabival.
– Maga találkozott valakivel.
– Sok emberrel találkoztam. Most például magával, fél óra múlva Istivel a kocsmában, ahol néha dolgozok, délután pedig a csoporttársaimmal futok össze az egyetemen.
Tudom, hogy az enyhe szarkazmusommal sikerül némiképp kiakasztanom, de két év óta ez volt az első alkalom, hogy dühösen kifújja a levegőt egy epésebb megjegyzésem után.
– A kocsma! Ott találkozott valakivel. Bár nem ez a legjobb hely az ismerkedésre, biztos betévednek oda olyan emberek is, akik nem a szükséges pénzt költeni járnak oda, hanem mulatni...
– A kocsmában sosem szoktam szóba elegyedni az emberekkel, így ez most nem talált – vonom fel kihívóan a szemöldökömet.
Látszólag feladja, nem marad meg ennél a témánál, másról kezd el kérdezni, én meg virulok legbelül, amiért nem sikerült lebuknom előtte. Magamban viszont értelmetlen tagadni, egyértelmű, hogy ezúttal tényleg ennek a nőszemélynek van igaza.
A hátramaradt negyed óra pillanatok alatt eltelik, észre sem veszem, máris az épület falain kívül találom magam. Előkotrom a telefonomat a kicsi táskám mélyéről, Istit tárcsázom abban a reményben, hogy már rég kijött az órájáról, és van ideje beszélni.
– Mondd el nekem lelked panaszát, ó, te gyönyörű virágszál! – szólal meg énekelve.
– Megint a doamnaval volt órád? – kérdezem tőle nevetve.
– Nem is értem, honnan jöttél rá ilyen hamar – komolyodik el, és őt ismerve biztos, hogy az állát is megvakarja.
– Én sem. Egyszerű tipp volt, semmi több.
– Annyi az egész, hogy téged Boglárkának hívnak, és az ilyesmit mindig jól tippeled el – kontrázik.
– Persze, téged meg Istvánnak, ezért nem tippelsz jól.
– Nekem is kell legyen szépséghibám, ó, én egyetlen virágszálam.
– Az átlaghoz képest azért neked elég sok van, nem gondolod?
– Részletek, virágszálam. Azokkal sosem kell törődni.
– Én azért törődnék velük egy pöppet. Főleg most, ugyanis kijöttem az agytúrkásztól, és azt beszéltük a reggel, hogy eme nagyszerű esemény után összefutunk.
– Ööö, nos, a helyzet az, hogy egy kicsit messze vagyok a céltól.
– Pontosan milyen messze?
– Részletek...
– István – mondom ki a nevét látszólag türelmesen, de belül már kezdek kijönni a béketűrésből. – Ne tépd az idegeimet, jó? Pontosan milyen messze vagy a kocsmától?
– Otthon vagyok – nyögi ki végül egy fokkal csendesebben.
Ami azt jelenti, hogy bő két kilométerre a kocsmától, de nagyjából két utcányira onnan, ahol a pszichiáterem rendelője van.
– Maradj akkor ott. Mindjárt oda megyek.
Mintha akart volna még mondani valamit, de nem vagyok figyelmes, és bontom a vonalat. Ha fontos, akkor az ráér húsz perc múlva is.
Utálom azt a környéket, ahol lakik, pedig nem ez Kolozsvár legveszélyesebb utcája. Mindig úgy éreztem, valaki figyel, vagy követnek, sosem mertem egyedül sétálni. Ezért sem jártam olyan sűrűn Istihez, inkább ő volt az, aki állandóan a lakásomban tanyázott. Most is csak azért mertem odamenni, mert nappal van.
A telefonom rezegni kezd a zsebemben, és amikor kiveszem, ez az üzenet fogad.
Nyitva az ajtó, gyere be nyugodtan.
Ilyen környéken a helyében én biztos nem hagynám nyitva az ajtót, még csak fél percre sem. Mondjuk az is igaz, hogy nincs sok rejtegetnivalója, semmi értékes nincs a házában, csak a viseletei, azt pedig nem hiszem, hogy valaki elvinné. Kivéve, ha az illető maga is táncos, amire azért nincs sok esély.
Belépve a második emeleti garzonba, egyből megcsap a dohány kellemetlen, maró illata. Azonnal elborul az agyam. Lóri halála után szokott rá a cigarettára, nagyjából egy évig rendszeresen, napi egy dobozt elszívott. Akkor szokott le róla, amikor már kezdtem elfogadni a saját állapotomat, és észrevettem magamon kívül másokat is. Egyszer azon kaptam, hogy alig volt tizenkét óra, és már nyúlt volna a második pakkhoz. Megkérdeztem tőle, mire jó ez, de nem adott rá jó választ. Elvettem tőle, és azt mondtam, csak akkor kapja meg, ha mond egy normális, elfogadható okot arra, ami miatt kénytelen leszek visszaadni neki. Nem mondott, és inkább elment, hogy vegyen egy másik dobozzal, amit valamilyen úton-módon sikeresen megszereztem tőle. Addig játszottuk ezt, ameddig kifogyott a pénzéből. A szüleitől nem kérhetett kölcsön, mert nekik sem volt honnan adniuk, és én voltam az egyedüli, akire számíthatott volna ebben a helyzetben, én viszont csak akkor segítettem rajta, ha nem cigire, hanem normális, létszükségletű dolgokra költötte, vagy a rezsire.
Magától értetődő, hogy kiakadok a füst miatt. Úgy becsapom az ajtót, hogy még a régi, kettős ablakok is beleremegnek, csak másodpercek kérdése, mikor kopogtat valamelyik öreg, kerge szomszéd azzal a fenyegetéssel, hogy kihívja ránk a rendőrséget.
A fogashoz lépek, végigtapogatom a kabátja zsebeit, de nem találom meg benne a keresett kis dobozkát. A konyhába megyek, végignézek a pulton, ott azonban csak a reggeli maradványait és egy rakás mosatlant találok. Férfi. Két női kéz nélkül ez az ember semmire sem képes, még elmosni sem maga után.
– István, merre vagy? – kérdezem, és benézek a nappaliba is, de sincs.
– Két másodperc, virágszálam.
Tompa hang szűrődik ki a szobájából, ahova gondolkodás nélkül belépek. Pontosan azt kapom, amire számítottam: használt ruha használt ruha hátán, mozdulni sem lehet a cuccaitól.
– Mióta nem kapcsoltad be a mosógépet? - kiabálok, hátha meghallja
– Szombat óta – válaszolja ide sem figyelve.
– Akkor honnan van itt ennyi mosásra váró póló és nadrág? – tárom szét a kezemet.
– Maratonpróba volt a hétvégén, még nem volt időm kimosni a táncos cuccaimat.
Elmotyogok egy értemet, mert valamiért nem vagyok kíváncsi a próba többi részére. Akárhányszor a csoportra terelődött a téma, mindig elszontyolodom, és nem szólok hozzá, így már egy ideje fel sem hozta a táncot, mert tudta, hogy csak a kedvemet rontja el azzal, ha a többiekről mesél. Szótlanul hozzáfogok összeszedni a cuccait. Már az ajtón túl vagyok, útban a fürdőszoba felé, amikor utánam kiált:
– Azokkal mit csinálsz?
– Szerinted? Divatbemutatót, mi mást? – forgatom a szememet.
A könyökömmel próbálom lenyomni a kilincset, mert nem merem elengedni azt a sok ruhát a kezemben. A hatalmas kupac nagyjából az államig ér, és csak remélni merem, hogy az egész belefér egyszerre a mosógépbe, nem kell majd két túrában mosni őket.
Az ajtóval nem jutok sokra, úgy tűnik, be van zárva, amiben azért kételkedem, mert egyik belső ajtóhoz sincs kulcs. Nincs más választásom, nekidőlök, és addig tolom, ameddig megmozdul.
Az egyik lökésem túl könnyűre sikeredik, azonnal bejutom a fürdőbe, ezzel a lendülettel pedig neki is esem valakinek. Az ijedségtől azonnal hátraugrom, egyenesen neki a falnak, és amikor teljesen felmérem az előttem álló, meztelen felsőtestű, törölközős férfit, akkorát visítok, hogy ez a hang sokkal inkább hat az ablakokra, mint a korábbi ajtócsapkodásom. Az összes ruha a földre – közé és közém – esik, de nem bírok lehajolni utánuk, annyira letaglóz az elém táruló látvány. Ha megkérdeznék tőlem a nevemet, egészen biztosan azt válaszolom rá, hogy imádom a bográcsost.
A srác mosolyog. Nem úgy, ahogy a legutolsó alkalommal, de eléggé kacéran ahhoz, hogy azonnal elvörösödjek tőle.
– Te meg mi a francot keresel itt? – dörrenek rá, mikor eszembe jut, hogyan kell beszélni.
– Mint látod, épp most fürödtem meg.
– Itt?
– Talán a konyhában kellett volna?
A szememet forgatom. Még mindig nem hiszem el, pedig ott áll előttem, hús-vér valójában, ráadásul, ha a törölközőt nem számítom bele, akkor anyaszült meztelenül. Ennél valóságosabb talán már nem is lehetne.
– Végül mégiscsak én lettem Kolozsvár legboldogabb férfija – szól hozzám, és a hangjától kiráz a hideg.
Most sokkal tisztább, dörmögősebb a hangja. Aranybarna bőre a fürdő égőjétől sokkal sötétebben villog, a vállán és a felkarján még ott csillognak a vízcseppek, fekete haja pedig, amit már az este is megfigyeltem, úgy fénylik, mint a sötét éjszaka. Menta illat lengi körül a testét, meg még valami, amit nem ismerek fel azonnal, de valamiért ismerősnek tűnt.
– A helyedben inkább azon gyötörném magam, hogy a csujogatásnak, amit mondtam, ne legyen alapja – vágom vissza gondolkodás nélkül.
Én sosem mondok ilyesmit. Nem teszek kétértelmű megjegyzést félmeztelen férfiaknak, akiket csupán egy törölköző választ el attól, hogy a szó szoros értelmében meztelenek legyenek. Mondjuk az is igaz, hogy nem mindennap futok össze félmeztelen férfiakkal, akik alig pár másodperce fejezték be a fürdést.
Vajon miért ismételgetem magamban annyiszor, hogy meztelen? Attól még nem került rá ruha, hogy folyamatosan kimondom a gondolataimban azt a szót...
– Ne vegyél arra mérget, hogy abból a csujogatásból bármi is igaz lenne – mormogja, és tesz egy lépést felém.
Megrémülök. Az utóbbi két percben a viselkedésem teljes mértékben szemben áll az eddigivel, közeledni látszik az a pont, amikor már nem tudok mit kezdeni a kialakult szituációval. A kezem lassan remegni kezd, a szívem olyan vadul és őrülten zakatol a mellkasomban, hogy félő, az is mindjárt a földön – a srác lába előtt – fog heverni, mint Isti összes izzadt pólója.
– Áh, szóval itt vagytok – jelen meg mögöttem Isti. – Virágszálam, megmondtam, hogy ne menj még be a fürdőbe, mert vannak bent, de neked már megint baszik a füled – mosolyog rám a legjobb barátom, és ettől a mosolytól kedvem támad volna egy jó nagy pofont lekeverni neki, csak úgy, a szeretetem kimutatása jeléül.
– Örülj, hogy csak a fülem – morgom az orrom alatt, mihelyst kifújom a benntartott levegőt.
Kilépek a ruhák fogságából, és miközben elhaladok mellette, dühös pillantásokkal jutalmazom. A konyhába érve megtámaszkodom a pultnak, lehajtom a fejem, és mély lélegzeteket véve próbálom lenyugtatni magam. Remény, váratlan öröm, állandóság, Cupido. Remény, váratlan öröm, állandóság, Cupido. Remény, váratlan öröm, állandóság, Cupido. Csak ez az öt szó kattog a fejemben, és rettegem attól, hogy így vagy úgy, de értelmüket lelik a közeljövőben.
