Ez a legény úgy járja,
Összeakad a lába,
falába.
Csujogatás
Határozott, céltudatos, laza.
Ez a három tulajdonság jellemzi őt, amikor megjelenik a Heltai gangján. Azonnal megakad rajta a szemem. Képtelen vagyok visszacsatlakozni a beszélgetésbe, ameddig nem nézem meg magamnak alaposan. Megáll a lépcsőn beszélgető, éppen távozni készülő páros mellett, vált velük néhány szót, aztán tovább áll, kikerüli az útban álló embereket, és felmegy a bár részlegbe.
Ez a második alkalom, hogy itt van. Épp egy hete volt itt először, amikor én ugyanitt ültem, és a kikért sörömet kortyolgattam néhány zenész ismerőssel, akik aznap nem zenéltek. Már akkor feltűnt a magabiztossága, a közvetlensége és a különösen nyugodt viselkedése, de a nagy érdeklődésemet elkönyveltem az újdonság varázsának. Rendszeresen zenélek a Heltaiban, hozzá vagyok szokva az emberekhez, és ha névről nem is, de arcról nagyjából mindenkit megismerek, még akkor is, ha csak havonta egyszer-kétszer látogat el ide.
Ákos hangja szakít ki a gondolataim közül. Észre sem veszem, mennyire elkalandozom az ismeretlen srác miatt, teljesen megfeledkezem a mellettem ülő zenészekről.
– Akkor a holnap estét be tudod vállalni?
Kérdő tekintettel pislogok a kocsma főnökére, legalább kétszer el kell ismételnem magamban a kérdését, ameddig rájövök, pontosan mit szeretne megtudni tőlem.
– Persze, Ákos, számíthatsz rám – erőltetek magamra egy mosolyt, és pár másodperc erejéig felveszem vele a szemkontaktust, csak hogy megerősítsem az állításomat.
– Akkor jó – fújja ki a benntartott levegőt. – Szerdánként csendes banda szokott lenni, tudom, hogy azokat szereted.
A csendes bandát azokra az emberekre érti, akik bár imádják a népzenét, inkább éneklik a soron következő dalt, iszogatnak, beszélgetnek vagy csak úgy elvannak ebben a környezetben.
Lehunyt szemmel, mosolyogva nyugtázom a kijelentését, tudom, hogy nem vár rá semmilyen reakciót. Amikor ismét felé pillantok, megkönnyebbülést olvasok le az arcáról.
Lassan egy éve már, hogy a Heltaiban zenélek a magányosabb estéken, mégis mindig megkérdezi, hogy biztos vagyok-e a dolgomban. Ő az egyetlen ember Istin, a legjobb barátomon kívül, aki tisztában van a helyzetemmel, és tudja kezelni azt. Mások csak foszlányokat ismernek a múltból, amit sikeresen eltakartam az érdeklődök elől.
Amikor felhoztam ezt a ,,zenélni akarok a kocsmádban, ha szabad“ ötletemet Ákosnak, azonnal igent mondott, meg sem várta a kikötéseimet. Majd’ kicsattant az örömtől, amikor meglátta a szám sarkában megbúvó halvány mosolyt az első estémen.
Kezdetben nem voltam olyan céltudatos, mint most. Azt biztosra vettem, hogy nem akarok rendszert csinálni a hegedülésből. Abszolút nem hittem, hogy végig tudok zenélni négy teljes órát anélkül, hogy sírva fakadnék. Az első akkordok még a botfülűek számára is nyeszergésnek tűnhettek, és az értetlen arcokat látva szinte biztos voltam abban, hogy azok után senki sem akar még csak látni sem, de nem így történt. Már a második éneknél felderült az emberek arca, és ha nem is énekeltek, de ide-oda ingatták a fejüket, és nagyobb kedvvel folytatták a beszélgetést.
Hatalmas őrjöngés, kiabálás rángat vissza a valóságba. A belső terem felé kapom a fejem, de a lépcsőn állóktól és a fehér függönytől nem látok semmit.
– Mióta itt van Szabi, felrobban a padló a legényes alatt – ingatja a fejét Gyopár, az egyik pultos, miközben leveszi az asztalunkról az üres sörösüvegeket.
– Ki az a Szabi? – intézem a kérdést a lány felé. Csak remélni merem, hogy nem hallatszik ki a hangomból az izgalom. Csakis róla beszélhet, ezt biztosan tudom.
– Az új srác. Néhány perce érkezett, biztos láttad. Nemrég költözött haza Nyíregyházáról. Tavaly fejezte be a táncpedagógiát, és először itthon akar szerencsét próbálni. Legalábbis nekem ezt mondta – vonja meg a vállát hanyagul, mintha teljes mértékben hidegen hagyná, de a szeme elárulja őt.
– Á, akkor ő is egy beképzelt seggfej – nevetek fel, és a hatás kedvéért még intek is egyet. Kár érte.
– Arra nem vennék mérget – villant felém egy mosolyt. – Inkább menj be, nézd meg a saját szemeddel.
Fontolóra veszem az ajánlatát, de nem akarok átlátszónak és hevesnek tűnni, amiért azonnal berontok a belső terembe. Nem rám vallana. Inkább ülök még néhány percet a zenésztársakkal, és úgy teszek, mintha érdeklődve figyelném a beszélgetésüket, holott egy szavukra sem figyelek oda. Teljesen lefoglalnak a gondolataim.
Valamilyen szinten felzaklat, amiért ennyire érdeklődöm az ismeretlen srác iránt. Pedig biztos vagyok benne, hogy ő is pontosan ugyanolyan, mint a többi táncos. Pláne, ha a művészetiben végzett... Mégis hajt a kíváncsiság. Ég a cipőben a talpam azért, hogy felálljak, bemenjek a terembe, és megfigyeljem minden egyes mozdulatát. Tudni akarom, miért olyan különleges mások számára, és miért nem hagy nyugodni engem sem.
Erőt veszek magamon, kikerülöm a székeket, az embereket, felmegyek a lépcsőn, de előbb a bár részleget veszem célba, ami pont az ellenkező irányban van. Figyelmen kívül hagyom a tánctérről beszűrődő hangos kiáltásokat, nevetéseket, tapsokat. Kivételesen sort se kell álljak a pultnál, gondtalanul megveszem a szelet zsíros kenyeret, és úgy indulok meg a másik terem felé. Óvatosan átfurakodom magam a többiek között, és az egyik üres székre ülök a falnál, közvetlenül a zenészek mellett.
Szinte szétcsattan a táncoló fiú lábán a farmer, olyan csapásokat mér a combjára és a lábszárára. Többször is megfordult már a táncházakban, nem ez az első alkalom, hogy kiáll legényesezni, de a mozdulataiban még így is ott bujkál a félelem, az arcára van írva az önbizalomhiány, bármennyire is élvezi az erőfitogtatást. Lóri is pontosan ilyen volt, jut hirtelen eszembe, de megrázom a fejem, és igyekszem nem gondolni rá. Eddig is sikerült a táncoló embereket bámulnom anélkül, hogy eszembe jutna róluk, és ez most sem lesz másképp.
Amint elérkezik a lezáróhoz, tapsban törnek ki az emberek, viszont nem megy be senki a helyére. Magamban már elkönyvelem, hogy sikerült erről is szépen lecsúszni, amikor az egyik magasabb srác bekiabál.
– Szabi, gyere ketten!
Alig fejezi be a mondatot, máris középen terem, és elkezdi a kalotaszegire jellemző kezdő lépéseket táncolni. A második pontnál száll be hozzá az, akire vártam.
Határozott, céltudatos, laza.
Tényleg felrobban alatta a padló. Az ő arcán már nincs önbizalomhiány, de még csak félelem sem. Élvezet és jókedv vetélkedik egymással, végig tartja a szemkontaktust a prímással. Nem bírok csak a lépéseire figyelni, muszáj az egész lényét bámulnom, mert csak így kapom meg azt az összhatást, azt az érzést, amit az előadása vált ki a nézőből. Igaza volt Gyopárnak, tényleg nem büszke seggfej. Minden mozdulatában alázat van, és az elégedettsége nem a gőgből fakad, hanem pont a táncból.
Szabolcs. Magamban ízlelgetem a nevét, próbálom valahova elhelyezni az emlékeimben. Szinte biztos vagyok abban, hogy valahol láttam már őt, de képtelen vagyok rájönni, hol. Szabi, miért vagy olyan ismerős nekem?
Sorra jönnek a lányok részéről a pikáns csujogatások, de az arcából ítélve ügyet sem vet rájuk. Inkább arra összpontosít, hogy minden lépés úgy történjen, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Fekete haja a homlokára tapad a kövér izzadságcseppektől, az arca elszántabbá válik, amikor felismeri a lezáró dallam előtti szakaszt.
Az utolsó vonóhúzásnál közvetlenül a zenekar mellett áll meg, egy kicsit meghajol, aztán sorra kezet fog a zenészekkel. Enyhén jobbra fordul, és tesz egy lépést a bőgős felé, amikor hirtelen oldalra kapja a fejét, és összetalálkozik a tekintetünk.
Elfelejtek levegőt venni. Egy pillanatig mintha elnémulnának az emberek, elfelejtem, hol vagyok, kik vesznek körül, és azt is, hogy tulajdonképpen miért jöttem ide ma este.
Talán kevesebb, mint három másodpercig állhatunk így, amikor észbe kap, és visszafordul a bőgős felé. Kihasználva az alkalmat felpattanok a székről, és egyenesen az ajtó felé veszem az irányt, meg sem állok, csak a lépcső aljában. Nagyokat lélegezve próbálok rájönni arra, mi is történt pontosan bent.
Abban reménykedtem eddig, hogy ha megnézem őt tánc közben, elveszítem az érdeklődésemet iránta. Ennél nagyobbat talán nem is tévedhettem. Most csak még kíváncsibb lettem rá, és ez mindent jelent, csak jót nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése