első rész丨Bogi 02. 26.

Sziasztok, drágák!♥️
Ez a fejezet inkább csak mozzanatokban különbözik a régi változattól, csupán finomítottam rajta egy kicsit, hamarosan viszont érkeznek azok a fejezetek, amiket még ti sem olvastatok.
Addig is, kellemes olvasást, és várom a véleményeteket!
___

Húzzad, édes muzsikásom

Mer’ én néked megszolgálom

Vagy aratok, vagy kapálok

Vagy az éjjel véled hálok

ejhajhatteha

Csujogatás

Ujjamat kecsesen végighúzom a hegedűm húrjain, amitől hangos, vinnyogó hangot hallat. Erre a közönség is felfigyel. Tudják, mi következik, mindig így kezdem el, és mégis mindannyian érdeklődve várják, hogy megszólaltassam a hangszeremet.

Minden este kalotaszegivel kezdek, és ez most sincs másképp. Nagybőgő, brácsa és énekhang nélkül első hallásra eléggé szokatlan, de a visszatérő vendégek már hozzászoktak a furcsa stílusomhoz. Nagy ritkán száll be egy-két zenésztárs mellém, ha úgy van idejük és kedvük, ám ez csak akkor fordul elő, ha az átlaghoz képest többen vannak a kocsmában, és többmindenre van igény, az esetek többségében viszont inkább nótázunk, és oda viszonylag elég a hegedű is.

A hajnali zenétől még engem is a hideg ráz, és csak remélni tudom, hogy a többi emberre is ugyanilyen hatást gyakorol. A négyperces előadás után egy szusszanásnyi pihenőt tartok, a bennrekedt meleg miatt egészen kimelegedtem, muszáj arcot mosnom. Ügyelek arra, hogy a víz ne rontsa el egészen a gondosan felvitt sminkemet, és újrakenem a rúzst is. Már a legelső alkalommal megváltoztattam a külsőmet, egyáltalán nem szerettem volna, ha felismernének az emberek. Egészen addig még a smink gondolatát is utáltam, most viszont el sem tudom képzelni magam a Heltaiban anélkül, hogy ne legyen rajtam legalább alapozó és pirosító, de csak annyi, amivel még nem esem túlzásokba. Annyi önbecsülésem maradt, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy összemocskolt festékpaletta. Elrendezem a dauerolt hajam úgy, hogy enyhén takarják az arcomat, pedig amint a kezembe veszem a hegedűt, muszáj őket a fülem mögé gyűrnöm, mert zavar zenélés közben. Annyira automatikus ez a mozdulat, hogy ha akarnék sem tudnék megfeledkezni róla.

Nem szeretném, hogy bárki felismerjen. Istin és Ákoson kívül senki sem tudta, ki zenél heti egyszer a Heltaiban a lazább napokon. Amióta Lóri meghalt, teljesen elzártam magam a néptánctól, még csak gondolni sem akartam rá. Megszakítottam a kapcsolatot a táncos ismerősökkel, nem jártam el szórakozni, minden kommunikációt minimálisra csökkentettem a külvilággal. Az első hatalmas lépésem a baleset óta a Heltais fellépéseim voltak. Eleinte nem akartam, de a pszichológusom ragaszkodott hozzá, és amint Isti is tudomást szerzett az idióta tanácsáról, rávett arra, hogy végre a kezembe vegyem a hegedűt. Tényleg sokat segített az elmúlt egy évben az, hogy zenéltem. Bár megtört a jól felépített védőfalam, enyhült a bűntudat, amit Lóri halála óta érzek, és bármennyire is fáj még mindig a balesetre gondolni, már nem fog el a sírás és nem kapok pánikrohamot, ha az együtt eltöltött évekre gondolok.

A smink és az új haj nem azért kellett, hogy megváltoztassa a külsőmet, sokkal inkább azért, hogy eltakarja a fehér - Isti szerint alig észrevehető - forradásnyomot a szemem alatt, amit akkor szereztem, amikor Lórival balesetet szenvedtünk.

Amint megállok a székem mellett, furcsa bizsergést érzek a gyomromban, és ez kivételesen nem a sörtől van, amit Ákostól kaptam lazításképp. Mindig megéreztem, ha történni fog velem valam szokatlan, és nagyon tartok attól, hogy ez a fura érzés ezt jelzi előre. Leülök a helyemre, egy pillanat erejéig lehunyom a szemem, gyorsan végigpörgetem magamban a dallistát, amit mára állítottam össze, és amint beugrik a következő ének első sora, mosolyra húzom a szám. Széki. Nagy kedvencem ez a tájegység, talán a jellegzetes táncát imádom a legjobban. Mit meg nem adnék, ha táncolhatnék egy rendet valakivel!, fordul meg a fejemben hirtelen a gondolat, de azonnal el is felejtem. Ez az első alkalom, hogy ilyesmi gyötör, és csak remélni merem, hogy nem fog többet előfordulni.

Lassan kezdem el játszani az ismerős dallamot, ügyelek arra, hogy minden hang tisztán szóljon a hegedűn. Kicsit furcsa, amiért nincs brácsa vagy bőgő, azokkal sokkal szebben szólna, de így is felismerhető azok számára, akik ismerik az éneket.

Ahogy lejátszom az utolsó sort, máris megpillantom az ismerős arcokat az ajtóban. Néhány velem egykorú fiatal foglalja el a szemben levő székeket, és elkezdik énekelni azt a dalt, ami csakis nekik szól.

Ezek a szép Szászleányok,

Kihúzós kendőben járnak.

Ki van húzva a kendője,

Elhagyta a szeretője.

Illik a tánc a cudarnak,

Minden rongya lobog annak.

Lobog elől, lobog hátul,

Lobog minden oldaláról.

Bármennyire is látom rajtuk, hogy táncolni szeretnének, valamiért mégsem teszik, helyette inkább egymásra mosolyogva töltik meg hanggal a termet, szinte teljesen elnyomva a hegedűszót. Imádom, mikor ennyire összhangban vagyok a vendégekkel, és kapar a torkom, amiért visszaszorítom a saját hangomat. Nagyon régóta nem éreztem ekkora késztetést arra, hogy sutba dobjam minden eddigi elvemet, és felfedve magam együtt szórakozzam a többiekkel.

Nekem már amúgy sem szabad szórakozni. Úgy nem, hogy ő nincs itt.

Egy pillanat erejéig hunyom le a szemem, és máris elöntenek az emlékek. Magam előtt látom nádszál vékony testemet vastag, fekete-piros kockás felsingben, pirosas-rózsaszínes kötőben, fehér ingben, kivarrott mellényben és többsoros piros kalárisban, látom a táncpartneremet is fekete bársonynadrágban, magas szárú bokszcsizmában, fehér ingben, kék mellényben és szalmakalapban, amit mindig is utált. Elnehezül a szívem ettől a képtől, és muszáj valami másra összpontosítanom, hogy kiűzzem a fejemből a borongós, szomorú gondolatokat.

Utálom az ilyen random módon előjövő emlékképeket, amelyektől nemcsak az életkedvem, hanem a produkcióm is szinteket csökkent. Utálom, hogy mindig mindenről ő jut az eszembe, még három év elteltével is. Nem, nem csak utálom, szinte már gyűlölöm.

Megpróbálom kiűzni a fejemből őt, és inkább az éneklő embereket nézem. Még jó, hogy annak idején megtanultam úgy zenélni, hogy fejben közben teljesen máshol járok, máskülönben már régen elrontottam volna.

A következő dalra váltva figyelek fel arra a két srácra, akik éppen átlépik a küszöböt. Meglepődöttségemben először azt hiszem, rosszul látok, de amikor megállnak alig néhány méterre tőlem balra, rájövök, hogy nem káprázik a szemem. Isti szórakozottan koccintja össze a Csíki keskeny üvegét a Szabi sörével. Fej-fej-seggfej, rémlik fel bennem a haverom egyik poénja, amit mindig elsüt, amikor ketten szoktunk inni.

Hirtelen eszembe jut a reggeli üzenete, amiben arról tájékoztatott, hogy beugrik estére az egyik ismerősével megnézni engem. Egy percig sem gondoltam volna, hogy ez az ismerős épp Szabi lesz.

Aprót biccentek feléjük, amikor észreveszem a pillantásukat magamon, és látom, ahogy Szabi Istihez fordul, és mond neki valamit. Aztán a haverom kezére leszek figyelmes, amivel a srác után kap, de nem éri el. Két lépéssel szeli át a közöttünk lévő távolságot, megáll előttem, és olyan elszánt tekintettel néz rám, amitől hirtelen megfeledkezem magamról. Nem a sor végén hagyom abba a játékot, hanem a közepén, az utolsó dallam is inkább egy elhúzott akármi volt, mintsem zenei lezáró. Kérdő tekintettel nézek rá, egy kicsit próbálok dühösnek mutatkozni, végtére is megzavarta az előadásomat, megérdemelne ezért egy-két keresetlen szót.

  – Kisasszony, én lennék a legboldogabb férfi ebben a városban, ha elhúzna nekem egy legényest.

 Ha ezt járás közben közölné velem, biztosan seggre ülök az elképedéstől. Csak a tűrőképességemnek köszönhető, hogy nem röhögöm szembe az első szava után.

– Kénytelen leszek elszomorítani Kolozsvár legboldogabb férfiját, ugyanis nem játszom kérésre.

  A másodperc törtrészére lekonyul a szája, látom az arcán, hogy nem épp erre a feleletre számított, de aztán felcsillan a szeme, és ettől biztos vagyok abban, hogy valami hatásosabbal fog próbálkozni.

  – Talán megrémült a kihívástól, Kisasszony? – Beszéd közben megemeli a kalapját, a kocsma fényében megcsillannak sötétbarna, szinte már éjfekete fürtjei.

  – Nem, arról szó sincs – válaszolom habozva, bizonytalanul, amit rögtön észrevesz.

  – No, akkor hadd halljam!

  Széles vigyorától az ajkam akaratlanul is mosolyra rándul, de türtőztetem magam, valami frappáns visszavágáson gondolkodom. Én vagyok az, aki a talpalávalót húzza, én döntöm el, hogy mit, mikor és hogyan játszok. Nem fog nekem egy párszor betévedő, önjelölt fiú parancsolni!

  Kihúzom magam, a vigyor, ami végül az arcomra kerül, önbizalomról és mesterkélésről árulkodik. Sandán Istire pillantok, meg akarok bizonyosodni afelől, hogy szemtanúja az eseményeknek. A falnak dőlve, a sörét kortyolva néz ránk, egy pillanatra találkozik is a tekintetünk, de aztán gyorsan elkapja a fejét, mintha félne a szemembe nézni.

Mindig is szerettem szilágyságit játszani. Van a dallamában valami ropogós, élettel teli, amitől mindig borzongás fut végig a gerincemen. Kedvem támad tőle táncolni. Évekkel ezelőtt én is tudtam zsibaizni és verbunkozni, egyszerűen imádtam Lórival együtt gyakorolni a próbák előtt. Volt egy-két lépés, ami talán jobban is ment nekem, mint neki, és ezt mindig élvezettel dörgöltem az orra alá.

  Verbunkkal kezdek, ez valamivel szabadabb, lazább férfitánc, kezdésnek tökéletes. Az első sor lejátszása után Szabira pillantok, és feltűnik az arcára kiülő elégedettség. Elismerése jeléül megdönti a kalapját, és megvárja a pont végét, csak utána kezd el táncolni.

  Figyelmem csakis az előttem álló fiúra összpontosul. Szilágysági ruhában van, így valahogy egyértelműnek gondolom, hogy Szilágyságból származik, vagy ha nem is, akkor biztosan sokat jelent neki az ottaniak tánca. A gyomrom görcsbe rándul az első dallam után, de nem hagyom abba a zenélést. Legnagyobb meglepetésemre nagybőgő és brácsás hiányában is tökéletesen csapja a lábát, minden egyes lépést ritmusra tesz meg, de ami a legjobban idegesít, az az arcára kiülő önelégült mosoly. Tisztában van azzal, hogy ezt a játékot megnyerte, még úgy is, hogy direkt egyre gyorsabban és gyorsabban húzom a hegedűn a vonómat. Csoda, hogy minden húrom épen marad a heves zenélésem alatt.

  Nem bírom ki csujogatás nélkül, pedig már nagyon rég volt az utolsó alkalom, amikor ilyen hevesen, ennyi élettel a hangomban kiabáltam.

Ez a legény olyan mulya

Azt se tudja, hova dugja

Megkérdezte az apjától

Elől dugja be, vagy hátul

De az apja még mulyább

Azt se tudja, micsodát! 

Mindketten meglepődünk: ő azért, mert nem gondolta volna, hogy ilyesmivel fogok előrukkolni, én meg azért, mert épp ez a csujogatás jut először az eszembe.

Sokáig bírja, talán több mint két percig. Rendesen felveri előttem a port, így mondhatni még homályosabb lett az egész terem. Amit a leginkább észrevehet a közönség, az a köztünk kialakuló tűz. Az egész produkciója alatt végig a szemembe néz, és amikor befejezi az utolsó pontot, közelebb jön, és közvetlenül előttem hajol meg. Nedves hajtincseivel megérinti a hegedűm vonóját, amit mellkas magasságban tartok.

Amikor találkozik a tekintetünk, végtelenséget, ürességet és boldogságot látok. Úgy vegyül ez a három érzés a szemében, mintha mindig is barátok lettek volna, mintha természetes dolog lenne, hogy egyszerre léteznek egymás mellett. Kedvem lenne mellé lépni, és elfeledtetni vele azt a borongós ürességet, de valami visszatart. Az a valami a lábam és a józan eszem, ami hirtelen a helyére rázódik, és elkezdem világosan látni a dolgokat.

Lehajtom a fejem és lehunyom a szemem, elvonom a figyelmemet az ismeretlen fiúról, aki lényegében legyőzött engem. Hegedűmet gondosan a tokjának támasztom, iszok egy kis vizet, és mire ismét a kezembe veszem a hangszeremet, Szabi már Isti mellett ül, és épp a sörét kortyolja.

A következő zene közben még csak egy pillantást sem vet rám, és a lényem egy részét ez idegesíti. A kíváncsiságomat ugyan maradéktalanul kielégítette a produkciójával, valamit mégis hiányolok belőle. Pedig a legtöbb dolog, amit ilyenkor megfigyelek egy táncosban, mind megvolt benne. Szinte tökéletes volt. Szinte.

Ismét megcélozom a fürdőt, s közben meglesem a telefonomon, hány óra van. Még nagyjából harminc percem van, és záróra, ami azt jelenti, hogy azt a dalt fogom játszani, amit mindig záráskor.

Megmosom a kezem, és a szemem alatt is megtörölöm, hátha attól felfrissülök a Szabi okozta kábulatból. Még mindig alig hiszem el, ami történt. Ha lehunyom a szemem, érzem, hogy ott van előttem, és csak azért táncol, hogy nekem bizonyítson.

A tükörben különös arckifejezést veszek észre magamon: valamilyen oknál fogva boldog vagyok. Elégedett. Az ajkam széle sokkal fentebb van a megszokottnál, és még a szemem is csillog. A gyomromban bizsergést érezek, de azt a kellemesebbiket, nem azt, amitől az ember legszívesebben megszabadulna. Életet érezek magamban, három év óta először.